Talán néhányukban felmerül most a kérdés, hogy nem vezet-e mindez minket túlságosan messzire?

Nos, aligha. Ugyanis minden kezdeményezésünk sikere vagy sikertelensége – akár adópolitikai, akár oktatáspolitikai, vagy bármilyen más kormányzati eszköz alkalmazását fontolgatjuk – azon múlik, hogy a szabadságot és a rendet egymást kizáró céloknak, kizárólag egymás rovására terjeszthető fogalmaknak látjuk, vagy pedig egymást kiegészítő, sőt, egymás nélkül nem is létező eszméknek. Ha nem sikerül elérnünk, hogy szabadság és rend ismét harmóniába kerüljön, akkor bármilyen közösség érdekében család, nemzet vagy az európai közösség érdekében történő fellépésünk elementáris ellenállásba fog ütközni, mert az emberek – ilyen a kommunikáció világa – mindig a szabadság mellett foglalnak állást a rend ellenében. Ezért nekünk azt kell bemutatnunk, hogy a két dolog egymásnak nem ellentéte, hanem harmóniába hozható.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mögöttünk hagyott háromszáz év európai történelme szinte másról sem szólt, minthogy egy elvont, forradalmi szabadságeszmény nevében fogtak fegyvert, és miközben barikádokat építettek, a szabadság útjába eső korlátokat bontották le. Csakhogy kevesen vették észre, hogy idővel már nem korlátokba, hanem a rend, a teremtés rendjének falaiba ütköztek.  

Elgondolkodtató, hogy függetlenül attól, Európa melyik részéből jöttünk, a kalapács mindenütt a rend, a teremtés vagy ha úgy tetszik: a világ rendjének utolsó támfalain döng, éppen ezért valamennyien ugyanazzal a kihívással, ugyanazzal a problémával szembesülünk. A válságjelenségek, problémák, az erkölcsi amortizáció, az értékek szétbomlásának tényében és riasztó arányaiban Európa országai – ezúttal nem erény, hanem nagy szégyen – sajnos tökéletesen „egyenlők”.

Ugyanis a jakobinusok kései utódai – legyenek akár kommunisták, akár neoliberálisok – a totális szabadság megvalósításához elengedhetetlennek tartják az összes fal ledöntését. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy akkor a fejünkre szakad a tető… Be kell tehát látnunk, hogy a rend nélküli szabadság nemcsak a művészetben vezet káoszhoz, parttalansághoz és végeredményben zsákutcához, de az élet művészetében is – ahogy erre Kosztolányi is utalt. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kudarcra vagyunk kárhoztatva, ha nem látjuk be, hogy a szabadság szeretete nem más, mint a másik ember, a többi ember szeretete. Azt hiszem, ma már a nyugati féltekén minden józanul gondolkodó ember belátta, hogy a liberalizmus, mint szabadságharc réges-régen okafogyottá vált. Túlhaladt rajta az idő. Ami értéket adhatott és hozhatott a világnak, azt mára minden normálisan gondolkodó ember és társadalmi erő beépítette saját értékrendjébe.
Rombolni lehet vaktában, ösztönösen, a céltalan haladás nevében is, de építeni csak tudatosan, fegyelmezetten, tervszerűen, értékek és helyes arányok szerint lehet. Külön-külön bármit lerombolhatunk, de közösséget és közös hazát építeni csak együtt tudunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

A családunk, akárcsak a nemzetünk, melybe születtünk, nem haszonelvű alapokon nyugvó kapcsolat, mint mondjuk egy üzleti vállalkozás – Következésképp az egyén és a közösség viszonyáról alkotott modern elképzelések nem alkalmazhatók rá.

Tagjainak nagyobb részét nem mi választjuk – hiszen a házastársunkon kívül semelyik rokonunkat, ideértve a szüleinket, sem válogathatjuk meg –, éppen ezért ennek a közösségnek nincs alternatívája, tagjai nem tetszés szerint lecserélhetők, váltogathatók, behelyettesíthetők az egyének pillanatnyi érdekei szerint. Bármi is történjék, szüleink, testvéreink és gyermekeink életünk végéig ugyanazok maradnak.

A család tehát az a közeg, ahová az élet minden más területére benyomuló, napjaink szinte minden percét megmérgező versenyt, vagy sokkal inkább létharcot nem engedhetjük be. A családot verseny helyett összefogás, egyéni érdekek helyett a közös jó keresése, a folyton változó partneri viszony helyett a hűség jellemzi.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A család nem pusztán valamiféle ideológiai sarokköve a konzervatív, kereszténydemokrata pártoknak, sőt, nem csupán gazdasági alapeleme a társadalomnak – ahogy az eddigiekben láthattuk –, hanem mindenféle probléma jelentkezésének és megoldásának első és legfontosabb helyszíne.

Szaknyelven szólva a szubszidiaritás elvének hívják, miszerint egy tágabb közösségben – így például az Európai Unióban – a felmerülő kérdéseket, problémákat mindig a lehető legalacsonyabb szinten kell megoldani.

Érdekes, hogy míg intézményi szinten törvények tucatjai biztosítják ennek az alapelvnek az érvényesülését, tartalmi szempontból csupán elvétve lehet olyan hangokat hallani, miszerint a családokban lehet megtalálni a gondok jelentkezésének és elintézésének jelentős részét.

Vagyis a jól működő európai egységhez nem csupán olajozottan működő régiók és nemzetek szükségesek, de mindenekelőtt egészséges családok.

Mert amit a család nem szűr ki, amire nem képes megoldást találni, az máris egy magasabb szinten jelentkezik. Ha nincs nagyszülő, akkor a gyermek felügyelete és gondozása vagy az aktívan dolgozó szülők, vagy egy erre szakosodott intézmény feladata lesz. Ha nincs, aki idős korunkban segítségünkre legyen, akkor az állam feladata lesz idős otthonok további építése, gondozói szolgálat kialakítása stb.

De legyünk őszinték: kiváltható-e a beteg szülőt ápoló gyermek szeretete egy fizetett alkalmazottal, pótolhatja-e a bölcsőde az édesanya törődését, odafigyelését az első lépések megtételekor, az első szavak formálásakor?

Vajon nem a család-e életünknek azon egyetlen színtere, ahol valóban pótolhatatlan feladatok és kötelességek várnak ránk, és nem vagyunk-e mindenütt máshol, valamennyien behelyettesíthetők?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

És ha már a családok gazdaságpolitikai vetületéről is ejtettünk szót, érdemes lenne külön a gyermek- és ifjúságpolitikára is néhány gondolat erejéig kitérni. 

A politika háromféleképpen tekinthet a gyermekre. Vannak, akik azt mondják – hiszen tetteik ezt mutatják – hogy a gyermek elsősorban szociális ügy, ezért a gyermeket vállaló családokat támogatásban, segélyben kell részesíteni. Mindezt azért, hogy a szegénységet csökkentse, és az esélyegyenlőség zászlaja alatt minden gyermeknek igyekezzen azonos anyagi feltételeket biztosítani az élet nagy versenyében.

Egy másik  felfogás szerint a gyermekvállalás csak és kizárólag magánügy, amiből logikusan következik, hogy a gyermekvállalás melletti döntés megkülönböztethetetlen bármely fogyasztói döntéstől, vagyis – szerintük – a gyermek szüleinek „örömfogyasztása”.

A mi véleményünk szerint mindez nem így van. Éppen ellenkezőleg: a gyermek a közjó egyik legfőbb eszköze. A gyermekvállalás kérdése nemzetstratégiai ügy. Ugyanis, jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a ma gyermeket vállaló családok biztosítják mindannyiunk számára a jövőt, hiszen az általuk felnevelt és munkába lépő nemzedékek szorgalma teremti meg számunkra – mindannyiunk számára, akár neveltünk gyermeket, akár nem – a tisztes idős kor lehetőségét, a nyugdíjat. 

Ezért nem tehetünk egyenlőségjelet a gyermekvállalás és a többi fogyasztói döntés közé. Indokolt, hogy a szülő gyermeke nevelési költségeinek egy részét adójából leírhassa, vagy azt számára megtérítsék. Közgazdasági tartalmát tekintve tehát a családi kedvezmény költségleírás, a családi pótlék pedig költségtérítés.

A családi adókedvezmény tehát nem valódi kedvezmény – nem kedvezőbb helyzetbe hozza a gyermeket nevelő családokat –, hanem a velük azonos jövedelmű gyermektelenekhez vagy kevesebb gyermeket nevelőkhöz képest csökkenti a – megélhetési, életszínvonalbeli – hátrányokat. Más szóval, a közösség ezáltal átvállal bizonyos terheket a gyermeket nevelőktől az állam jóléti intézményeinek jövőbeni működtetése érdekében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magunk példájából tanulva azt mondhatjuk, hogy a kormányok igen sokat tehetnek azért, hogy Európa a családok Európája legyen. Sokat tehetnek a családokért a megfelelő családpolitika bevezetésével – a családi adózással, az otthonteremtés feltételeinek javításával –, sokat tehetnek a nemzeti közösség megerősödéséért – a nemzeti kultúra támogatásával, a nemzeti összetartozást jelképező intézmények létesítésével, megalkotásával, a hazai vállalkozások támogatásával –, és végül sokat tehetnek az európai közösség értékeinek, politikai és gazdasági stabilitásának megszilárdításáért. 

Mindez szükséges, de nem elegendő.

Nem elegendő a közélet szereplőinek a parlamentek elefántcsonttornyában megvívniuk a maguk elvi-ideológiai ütközeteit, és nem elegendő a politikai hatalom birtokában a kormányzatok szokásos eszközeivel megpróbálni levezényelni egy kereszténydemokrata programot.

Mást, többet is kell tennünk a jövő megnyeréséért. Mindenekelőtt a politikai-ideológiai korlátok és a történelmi sérelmekből épített érzelmi falak fölött átívelő nemzeti konzultációt kell kezdeményeznünk. A közösségi Európa eszméjének megvalósítása érdekében pedig nem szabad visszariadnunk az országhatárokon átnyúló párbeszédtől sem, amelyre az ilyen és ehhez hasonló tanácskozások kiváló alkalmat teremtenek.

Ha nekivágunk ennek a hatalmas munkának, mi magunk fogunk a legjobban meglepődni azon, hogy a teremtett rend utáni vágy az emberi lélek legmélyebb zugaiban rakott fészket. Csak arra vár, hogy kiszabadítsák.

Köszönöm, hogy meghallgattak!