KÁRPÁT-MEDENCEI CSALÁDSZERVEZETEK SZÖVETSÉGE

Együtt könnyebb...

Az Adorjáni család londoni kalandjai

2015. december 18.

Adorjáni JKatalin:

Zongora az állomáson

„Az Adorjáni család nyolcszólamú polifón zenemű. Tagjai mindannyian vagy klasszikus  zenei nevelésben részesültek, vagy előbb-utóbb kapcsolatba kerültek a zenével. Mostanában  egyre szertelenebbül zenélnek együtt: néha nyolctagú kórusként, máskor egymás szavába vágva a vasárnapi családi asztal körül. Együtt a leghangosabbak, de a szólamok egyenként is megállják a helyüket. Így:

László református lelkipásztor. Emellett alapító tagja az Erdélyi Református Egyházkerület rádiójának, az Agnus rádiónak (25 éve rádiózik), és alapítója a Bethánia Alapítványnak, amelynek célja, hogy olyan intézetet működtessen, ahol enyhe mozgássérült gyermekeket szakellátásban részesítenek a rendes óvódai program mellett. Szabadidejében karikatúrákat rajzol.

Kati főállásban egyházzenész. Emellett irodai munkát végez, gyülekezeti vallásoktatást koordinál, kórust vezet (a gyülekezeti vegyeskar mellett a 129 éves férfi dalárdát vezényli) és egyházi rendezvényeket szervez. Önkéntesként hosszú ideig részt vett az Agnus Rádió szervezői csapatában, műsorokat gyártott, jelenleg pedig a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének és az Életfa Családsegítő Egyesületnek önkénteseként is tevkenykedik, ez utóbbinak idén októberben volt a 10 éves születésnapja.

Tamás informatikai cégnél dolgozik és egy alternatív rock együttesben dobol.

Eszter mesteri tanulmányait folytatja a Kolozsvári Zeneakadémia zenepedagógia szakán, illetve szabadúszó kulturális menedzser. Zenepedagógusként zongorát, hegedűt és zeneelméletet tanít.

Ágota a kolozsvári zeneakadémián tanul orgonaszakon. Alkalmanként egyházzenészként dolgozik Kolozsváron, szabadidejében pedig orgonakoncertek szervezésével foglalkozik.

Panna szabadúszó író, kritikus és dramaturg, jelenleg Budapesten él, de részt vesz mind magyarországi, mind pedig romániai színházi események szervezésében. Kutatási területe és fő érdeklődési köre a munkában és életben: feminizmusok, marginalizált csoportok, kisebbségi testek, pluralitás, mellérendelés.

Csenge a kolozsvári Zeneakadémián tanul oboa szakon, jelenleg Erasmus ösztöndíjasként a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián hallgató. A Romániai Ifjúsági Zenekar tagja.

Réka egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, jelenleg a Maastricht-i Zeneakadémián cselló szakon tanul."

Így mutatkoztunk be nagy izgalommal állva a kihívás elé: együtt muzsikálni a londoni magyaroknak és nemcsak. Vinni az üzenetet Erdély szívéből, hogy nagycsaládban élni jó. Az előkészületek több együttlétre serkentettek minket, Kolozsváron élőket. A Balassi Intézet kérésére karácsonyi énekeket kerestünk. Eszter komponált hozzá harmóniát, összeénekeltük és Londonban, amikor mind együtt voltunk még igazítottunk rajta. Előkerültek a négykezesek. Tamás számítógépbillentyűzethez és dobütőkhöz szokott kezét zongorára hangolta, felforrott a családi messenger, Panna fogalmazott, a lányok percezték darabjaikat, hogy beleférjünk a rendelkezésünkre álló időbe. A családról szóló esszét és bármilyen hozzászólást kivágtuk a programból, hadd beszéljen a zene, az összhang helyette.

Jegyvásárlás, összehangolás, hogy három helyről egyszerre érkezzen mindenki. Legyen hely a csellónak és a csomag is legyen elegendő. Legyenek kinyomtatva a jegyek, a térkép a londoni 

közlekedésről és a szálláshoz vezető útról. Levelezés a barátokkal, a magyar református gyülekezet lelkipásztorával, ahova vasárnap menni fogunk és megannyi apró részlet, amin mint egy jól összeforrott csapat mindenki teljes gőzzel dolgozott.

Aztán eljött a pakolás napja.

A telefonok megállás nélkül pittyegtek, jönnek a üzenetek: kinek milyen poggyász jutott, ki kivel pakol, Panna épp hátizsákot vett… ilyet, anya pénzt utal, mit hova tenni, ki mikor érkezik, ki kit vár meg...

Aztán Kolozsvár és Budapest már ébredezik, miközben Maastricht csak nemrég feküdt le.
























Budapest is bejelentkezik. Szinte egyszerre érkezünk. Helyszíni jelentés.


























Még egy utolsó helyzetjelentés, találkaszervezés, mielőtt a telefont repülőmódra állítjuk:














































































A repülőút zökkenőmentes. Nyilván Pannáék érkeznek meg leghamarabb. Tamás magyar útlevéllel utazik, így gyorsabban átjut a határellenőrzésen. Tovább folyik a virtuális egymásratalálás.

 

 
























A londoni magyar katolikus egyház Szent István otthonába szállásoltak el minket, ahol a Bartók szoba máris a rendelkezésünkre áll. Takaros kis kétágyas, konyharészleggel ellátott szoba, ez lesz majd a közös reggelizések helye. Előszedtük az otthoni jókat, majd kiszaladtunk és kipótoltuk a legközelebb eső Sainsbury's-ből vásárolt tejjel, kenyérrel, vajjal. Aztán útnak kerekedtünk a központ felé, hogy szétnézzünk, amíg Réka megérkezik. 

Meglátogattuk a királynőt, megsimogattuk a mókusokat, és csodálkoztunk, hogy az angolok milyen jól bírják ezt a szeles időjárást. Rengetegen voltak a Buckingham palota előtt, s mivel Londonban nagyon sok külföldi él, a fényképezkedőkről sejtettük csupán, hogy ők a turisták.

S aztán megtaláltuk kolozsvári barátunkat, Zsolit! Nagy volt az öröm!

Zsoli volt a házigazdánk ez alatt a három nap alatt. Ha munkahelye engedte, mindig elkísért minket. Mintha ő is családunkhoz tartozna. Körülölelt szeretete ebben a szeles, esős, zsúfolt Londonban. Ha kellett, etetett, ha fáradtak voltunk, buszoztatott, ha fényképezni kellett, azt is tette. Szeretünk, Zsoli!

Réka:

Nekem olyan különleges volt az a pillanat, mikor megérkeztem a London St Pancras Station-re, egy olyan út után, amiről aznap reggel még azt hittem, hogy nem sikerül megtennem – ott állok egy csarnokféleségben csellóval és bőrönddel, azt se tudom, hova álljak, hogy az emberek tudjanak haladni tőlem, kezemben az újdonsült Android-os telefon, épp merülőben, (az út hosszúságának köszönhetően volt időm kitanulmányozni a Wi-Fi csatlakozásának műveletét), a kétségbeesés érdekesmód még nem tört rám, nyugodt vagyok, …  





















… csatlalozom egy Wi-Fi-hez, írok, hogy na, itt vagyok. Valaki kijött-e értem egyáltalán? Tamás rögtön válaszol, már keresnek, pedig azt hittem, hogy csak Panna jön ki értem, akit épp látok felém futni, aztán Esztert, és végül Tamást nyugodtan közeledve. Kiderült, hogy mindenki itt van, egy vendéglőben. A vacsora a Bennet család ebédjére emlékeztet a Büszkeség és balítélet filmből, ahogy mindannyian az asztalnál ülünk. (Réka) 

Bőséges vacsora után, amely Zsoli jóvoltából jelentősen árkedvezményes volt, rátalálunk az állomás zongorájára. A St Pancras állomás hosszúkás terében ugyanis két működő zongora is van, ezeken bárki bármennyi ideig eljátszadozhat. Gyorsan kiderül, hogy a bejárati ajthoz közelebb eső hangszer a jobb, azon a pedálok is működnek, de a megfelelő hangszer lefoglalásához már igencsak leleményesnek kell lenni – meglepő, hogy milyen sok a jelentkező ezen a zsúfolt állomáson, ahogy az is, hogy ahányszor ott jártunk „gyakorolni”, mindig jó zene szólt.

Nosza, gyorsan előkerül Debussy és az ikrek, úgy ahogy vannak, kabátban és sapkában, gyakorolni kezdenek, nyilván a járókelők örömére is.

Minden pillanatot ki kell használni, hiszen három országból szedtük össze magunkat, több ezer kilométer távolságról, és nemsokára fellépésünk lesz.

 

Késő lesz, mire megérkezünk a Szent István otthonba, ahol mostmár a Kodály és a Dobó Katica szobákat is rendelkezésünkre állítják. De lefekvésről szó sincs, mert az énekeket a „magyarországi és holland gyermekeink” még nem énekelték el velünk, a kolozsváriakkal. Két karácsonyi dalt választottunk. Az egyik a Cantus Catholici XVI. századi énekeskönyvből, a Mi most azért jöttünk c. dal, vagyis annak a Bekesi Sándor által írt három szólamú átdolgozása, valamint egy román kolinda dallamára írt kánon, amelynek a szövegét Pálhegyi Dávid írta. A kánonhoz Eszter komponált harmóniát, a dalt az ő ötlete alapján dolgoztuk ki. Gyönyörűség volt tapasztalni, hogy milyen nagy szakértelemmel ajándékozta mindenki a legjobb tudását ebbe a kis közös műsorba.

Aztán gyorsan ágynak dőltünk, mert másnap templomba készültünk.

Reggeli, vasalás és indulás a magyar református templomba. Az a jó, hogy Panna még járt Londonban, illetve utánanézett alaposan, így egészen könnyedén kezeli a jegyvásárló automatát, amelyikről kiderül, hogy ha túl sok rendelést kap, akkor egy jegyet mindig elront. Aznap László volt a nyertes, úgyhogy őt mindig a kulcsos bácsinak kellett beengednie az automata kapun, amikor a metróhoz alászálltunk és onnan kijöttünk, mert Londonban a jegyet akkor is fel kellett ám mutatni.

A távolságok nagyok, így mindig útközben melegítettünk. Ki kávéval, ki hangképző gyakorlattal.

A lelkészéknek ajándékot vittünk, ismertető anyagot az Életfáról és a KCSSZ-ről, a gyermekeknek jojót, a szülőknek csészét. Ha aznap nem a főnök szolgál, akkor bizony még jó erdélyi prédikációval is szolgáltunk volna. 

László:

Valamiben olyasmiben volt részünk, amiről álmodni sem mertünk, hogy együtt legyen a család, több napig, külföldön!

Korábban is muzsikáltunk pódiumon közösen, de ez az élmény most újszerű volt.

Ugyanis, gyermekeink az utóbbi években szétröppentek, (erre a londoni koncertre három országból érkeztünk), közben tanultak, érlelődtek, és szülőként jó volt látni, hogy miként építi, adja bele ki-ki a maga egyéniségét és összegyűjtött tudását az egész folyamatba. A szervezéstől elkezdve a londoni tartózkodás minden részletében kinek-kinek megvolt a maga sajátos szelete.

Már nem apa voltam, hanem egyik tagja a család-csapatnak. Egyszóval, sok értelemben felnőtté vált emberekkel találkoztam újra, akik elindultak a maguk útján. 

A református templom bejáratánál székelykapu fogadta a belépőt. Az épület inkább egy magas háznak nézett ki, amelyikről aztán kiderült, hogy valamikor műterem volt, így a tetőzete csupa ablak, amin keresztül szemlélhettük, hogy a reggeli fényben hogy dűlöngeti az angliai szél a fákat, melyekről időnként egy-egy mókus ugrál a tetőre. Salánki István, a Szilágyságból származó lelkipásztor és családja erdélyiekhez méltó nyitottsággal és szeretettel fogadott minket. A vasárnap délelőtti istentisztelet a gyülekezet kérésére ifjúsági istentiszteleti liturgiát követett, melyben a mi két adventi-karácsonyi énekünk igencsak archaikusan hangzott. Ezen a vasárnapon a lelkész angol ajkú főnöke szolgált és habár mindannyian értettük az angolt, mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy magyar fordítás is legyen. Így gondoskodnak arról, hogy nyelvüket megőrizzék. Az istentiszteletet teázás követette, melyhez az asztalokat a templom hátterében állították fel. Majd imaóra következett, és pillanatok alatt kiscsoportosra rendezték be a templomot, majd ebéd és terülj-terülj asztalkám, melynél a lelkész és családja mellett több egyháztagot is vendégül látott. Nyilván a templomban. A tiszteletes asszony remekelt. Ikreink közben itt is megtalálták a zongorát, és megint előkerült a négykezes. Mellettünk egy székelyudvarhelyi fiatalember ült, akinek a felesége Angliában született indiai származású hölgy. De volt ott vajdakamarási hazánkfia és Magyarországról kiszármazott magyar fiatal is. Azt is megtudtuk, hogy a magyar családok gyermekeinek civil szervezetek szerveznek hétvégi magyar oktatást, bár ezeken a lelkész négy gyermeke nem szokott részt venni, hiszen az egyházi élet már megteremti számukra azt a magyar környezetet, ahol anyanyelvüket gyakorolhatják.

Csenge:

Nagyon jó volt, hogy láthattam az egész családot! Az nagyon jó élmény volt! És hogy együtt énekeltünk! Az volt az egész koncertben a legvagányabb! Még sose énekeltünk így, mind együtt! Kivéve, mikor megkántáltuk a rokonokat karácsonykor.

De sosem léptünk fel és ez nagyon jó élmény volt számomra!

És hogy együtt tölthettük az első adventet! 

Délután az ikrek elmentek Alihoz gyakorolni. Balog Alexandrát, a magyarországi Bozsoki Zenei tábor szervezőjét, tehetséges zongoristáját és lelkes házigazdáját másfél évvel ezelőtt ismerte meg Réka. Azóta nagyon jó barátok és különös ajándék volt ez számukra, hogy itt Londonban, ahol Ali zongorát tanul, együtt muzsikálhattak. Csengét is ő kísérte. Aznap este Réka ott aludt Alinál.

 A család többi része újból bevonult a városba (általában egy órát kellett utaznunk, hogy bejussunk) és azon a bizonyos állomáson ismét megkerestük a zongorát, amin most Tamás és Ágota gyakorolták el a négykezesüket. Majd ellátogattunk a Hyde Parkba, az adventi vásárra. Este lett, mire odaértünk. Zajos, csillogó, mozgalmas és a mi zsebünkhöz képest drága mulatság volt. Így csak nézelődtünk az esős-szeles londoni időjárásban, amely a helyieket egyáltalán nem zavarta. A tömeg nagy volt és a bejáratnál minden csomagot ellenőriztek, mint ahogy másnap a múzeum bejáratánál is. A vásárban sok járőröző rendőr és önkéntes szervező vigyázott a biztonságra. Mi meg mindegyre megszámoltuk magunkat, hogy nehogy valaki elvesszen a nagy forgatagban. 

Panna:

A család privilégium. Olyan előjog, amit az ember ajándékba kap, olyan drága ajándék, amit aztán a megajándékozottnak kell karbantartania. Ugyanannyira ajándék, mint amennyire feladat. Olyan feladat, mint az, hogy kibogarásszuk London térképén a múzeumot, ahova éppen igyekszünk, mint az, hogy azon vitatkozunk, hogy melyik bérlettel lehet olcsóbban utazni, mint az, hogy szemmel tartjuk egymást a karácsonyi vásár forgatagában, mint az, hogy koccintunk az esti koncert után és azon viccelődünk, hogy a sör mosólé ízű, mint az, hogy néha egymás szemébe nézünk, és a tekintetünk azt mondja: örülök, hogy vagy. Minden koccintás és koccanás ez: tudatosítása annak, hogy milyen jó, hogy van akivel összekapni, van akivel összeölelkezni, hogy milyen jó, hogy van ki miatt száz meg ezer kilométereket repülni. Hogy bárhol is vagyunk ebben a London nevezetű szédítő és gyönyörű képzelt városban, vagy legyünk bárhol máshol a világon, mindig ott van a másik, és nála ott van, és általa bennünk – az otthon.

Hétfő. A nagy nap. Amikor előállunk, és ajándékba adjuk magunkat. Előkerül az ünnepi ruha. Vásárlás, hogy reggelre is jusson, majd kiadós reggeli. Az épület mögötti kertben mókusok futkároznak. Hangszer, kotta, tízórai bepakolva. Gyorsan átgondoljuk, melyik múzeumba kukkintunk be, mert csak egy röpke vizitre lesz időnk.

Találka megbeszélve Zsolival, Rékával, Alival. És máris a metróban ülünk. Megint.

A Victoria&Albert múzeumra esik a választás, ahol a különféle kultúrák alkalmazott művészetét tekinthettük meg. Hatalmas épület, többszintes. Egy egész nap sem lenne elég alaposan végignézni. Itt lenne jó történelmet tanulni!

Rögtön mellette a Science múzeum. Még van egy óránk. Nagyon izgalmas időutazás, ami bemutatja a földműveléstől az időmérésen át az űrkutatásig a technológia fejlődését.

Az esemény szervezői, a Balassi Intézet munkatársai gondosan táblázatba szedték a programunkat, már ami a fellépésünket illeti. Itt az idő, felkerekedünk és gyorsan tovább utazunk, hogy időben megtaláljuk a koncert helyszínét. Közben felfedeztük a londoni hét-utca kereszteződést és máris haza gondoltunk, mert Kolozsváron a hét-utca kereszteződéséből indulva látogatja meg Réka kedvenc cselló tanárját, Bubi bácsit, de ezen a téren van a református egyház AKSZA utcagyermekmissziós háza is, meg a Kismezői temető, ahol megannyi hóstáti nyugszik, és nem utolsósorban a kolozsvári CFR focicsapatának a stadionja is erre található.

De kanyarodjunk gyorsan vissza az esős, szeles Londonba, ahol a Covent Garden negyedben, nem messze a hét-utca kereszteződésétől, a kínai negyed közelében megtaláltuk a St. Paul's Church-öt. Első benyomás: nagyobbnak képzeltük. Bent már gyakorol Lugosi Dániel Ali, klarinétos, a tavalyi Virtuózok nyertese.

Korán érkeztünk. A közeli Tescóban salátát, meleg kolbászt vásárolunk. Gyors tankolás a templom előtti padon. Majd megismerkedünk a templom macskájával, aki szabadon jár-kel és még saját képeslapja is van a templomi standon. Hamarosan megérkeznek a szervezők és végre a név mellé arc is rendelődik. Nagy szeretettel fogadnak. Rendelkezésünkre bocsájtják a templom öltözőjét. A lányok kipróbálják a hangszereket, bemelegítenek, a zongorának is megkerül a helye. Összehangolunk. Az akusztika jó. A lelkünk is hangolódik. Megérkezik Rab Gyula, ifjú tenor is. Megbeszéljük a közös éneket. El is próbáljuk. Családunk három szólamban kíséri. Mindenki elégedett. Minden a helyén.

 

Tamás:

Az egyedi családi kirándulás és együttlét élményén kívül a következő két emlék emelkedik ki számomra. A város és kultúra jelentősen különös dinamikáját megtapasztalni, és az, hogy milyen tehetségesen játszik Csenge és Réka a hangszerükön. Az ikreket jelentős szünet után hallgattam meg újból ez alkalommal.

A terem megtelik. Sokan jöttek el. Barátainkat is felleljük: ott integet felénk a londoni református lelkész és családja, Hatházy Laci ifisünk nem bírja ki és már kezdés előtt jóval felugrik hozzánk az öltözőbe. Az ikrek nyakán csüngnek. Barni unokatestvérünk nem bírja összehúzni a száját a mosolytól, nehéz felfognia, hogy mind ott vagyunk. Koncert után régi angliai barátaink köszöntenek, akik előrehaladott koruk miatt már nem utazhatnak, de örömmel öleljük magunkhoz Júliát, aki viszontagságos élete során újból magára talált Londonban, és aki édes nosztalgiázással szorít szívéhez mindannyiunkat. Új barátokra lelünk az előadókban is. Gyors fészbukk-ismeretség és máris megvan az út a további kapcsolat építésére.

Eszter:  

Nagyon jó volt az, hogy egy teljesen más, szokatlan, új és izgalmas közegben, különböző pontokból (és országból) indulva érkeztünk meg, mind a nyolcan. Az első találkozások, reptéren, állomáson kicsit más töltetűek voltak most. 

Az együttlét, együtt zenélés, az új élmények közös átélése megerősítette bennem annak igényét, hogy minél többet legyünk együtt, érdemben. Egyre ritkábban adódik alkalom arra, hogy a teljes család együtt legyen. Büszke vagyok a testvéreimre, a szüleimre, a családomra és hálás az eddigi ajándékokért, lehetőségekért, családomért.

 

Nem volt idő a koncert alatt családról beszélni, de a szavak amúgy is kevesek ahhoz, hogy elég hathatósan fejezzék ki, mit jelent számunkra családunk. A harmónia, az összhang, a zene, az egymásra hangolódás, az egymásra figyelés, az ölelés és a végre elkészült aktuális családi fotó, mind arról tesz tanúságot, hogy minden nehézség, távolság, megpróbáltatás ellenére nagycsaládban élni jó. Még akkor is, ha a gyermekek felnőnek és kirepülnek. Bár szárnyaikat bontogatják, továbbra is szükségük van arra a helyre, ahova mindig visszajöhetnek és ahol feltöltekezhetnek.

Ilyen erőforrás volt ez a londoni kaland is számunkra. Otthon voltunk, mert együtt voltunk. A szervezők és barátok szeretete meg ráadás volt.

Köszönjük KCSSZ, köszönjük Balassi Intézet, köszönjük londoni magyarok, barátaink!

 


 



« Vissza Vissza a lap tetejére

Hírlevél feliratkozás



Eseménynaptár

Közelgő események

december 04.

online

Rajzpályázat Egriben

Esemény
Asociatia PRO Agriensis Egyesület

december 05.

Tiszakálmánfalva

Mikulásváró Tiszakálmánfalván

Ünnepség
Petőfi Sándor Művelődési Egyesület

december 05.

-
december 6.

online

A Kolibri Baba-Mama klub Mikulása házhoz megy

Esemény
Kolibri Baba-Mama klub, Vajdaság