Bemenetelkor elbúcsúztunk kísérőinktől, és még az utolsó pillanatokig integettünk egymásnak, aztán indulhatott az utazás. A reptéren szájtátva vonultunk el a drága ruha, édesség, szuvenír-boltok és parfümpultok előtt, amíg el nem jött az idő, hogy beléphessünk a kapun. Kis idő után még a beszállókártyáját, meg a szülői nyilatkozatát is megtalálta mindenki.

A repülőgépen izgatottan vártuk, milyen lesz a felszállás, voltak, akik először élhették ezt át. Ezek között volt legkülönlegesebb „kísérőnk”, az ütőgardon is (gyimesi ütőhangszer), aminek hangszer lévén még külön jegyet is kellett vásárolni. Ezek után reménykedtünk, hogy legalább a ráeső repülőgépi szendvicset is megkaphatjuk, mivel a hangszer nagyon éhes. Frankfurtba érve döbbenten néztük, hogy már egy ideje a repülő csak gurul, mintha egy busz volna, és még mindig nem értünk oda. Eközben a repülőgépek nevét mindenki kívülről fújta, beleértve a világ "néhány legnagyobb" gépét, az "A38"-at, amik elárasztották a frankfurti repülőteret. Kedvencünk a Thai gép volt, ami nemcsak egyike a legnagyobb gépeknek, hanem valami díszes minta is van a hátulján. Ott aztán készültek a fényképek!

A repülőtéren sok időnk volt, így körbenézhettünk egy kicsit. Meglestük az összes repülőt az üvegablakokon keresztül, amit csak találtunk. Szerencsére a mozgójárdák még az utunkat is megrövidítették, persze, ami útba esett, az összesen végigmentünk. Mindezek után visszamentünk időre a kapunkhoz, és beszálltunk aznap már a második gépre, ami látványosan nagyobb volt, mint az előző. Szomorúan láttuk, hogy ott nem joghurt és szendvics között, hanem szalámis és sajtos szendvics között választhattunk J . Micsoda bánat!

Megérkezésünk Észtországba azonban mindenkinek örömöt okozott. A repülőtér nagyon hangulatos volt. Mindenhova kis kuckók berendezve, babzsák-fotelekkel. Egyik fal tele volt névjegyekkel a világ minden tájáról, mi is otthagytunk egy-két lapocskát magunkról.

A bőröndjét már mindenki nyugodtan várta, remélvén, hogy a hosszú utazás után már semmi probléma nem lesz. Hát volt... Méghozzá az után, hogy (majdnem) mindenki kilépett azon a kapun, amin persze nem lehet visszamenni. Egyik társunknak nem volt meg a bőröndje, ami bizony nagy probléma, ugyanis abban volt minden ruhája az öt napra. Kisebb ügyintézés után megmondták nekünk, hogy majd valamelyik nap megérkezik a tallinni szállásunkra egy bőrönd. Addig is kapott egy kisebb csomagot, fogkefével, törülközővel.

A taxikba begyömöszöltük a hatalmas csomagjainkat, majd végigmentünk Tallinn városán.

Mint rájöttünk, a szállásunk – a Tallinni Magyar Intézet - az óváros közepén, fent a várban volt, így nagyon örültünk a helyünknek. A ház nagyon hangulatos.

Miután mindenki alapvetően elrendezte magát, úgy döntöttünk, megnézzük a várost. Mivel egész nap utaztunk, jólesett a séta. A főtér öt percre volt tőlünk, és egészen elvarázsolt a hangulata. A házak és az utcák teljesen olyanok voltak, mintha a középkorban lennénk. Gyönyörű tiszta volt minden, és persze az összes belvárosi utcát macskakő borította. Olyan érzésünk támadt, mintha visszautaztunk volna az időben több száz évet. Az egyik leghíresebb étterembe is belestünk, ahol korabeli edényekben szolgáltak fel, korabeli öltözékben dolgozó pincérek, korabeli ételt. A bejárati ajtó mellé még egy hatalmas kondért is raktak. Az egész várost behálózták a kis bódék, melyek mézes tésztába sütött mandulát árultak. Mivel ingyen kóstolót adtak, a mi "kis" csapatunk is elment előtte néhányszor. Nagyon finom volt. Később még vettünk is belőle. Mivel mindenki át volt fázva, a vásárban megittunk egy forró helyi italt, ami nagyon finom, hasonlít a bécsi puncsra.

 

A szállásunk (Vince)

A Tallinni Magyar Intézetben volt a társaság zömének a szállása. (Mivel nem fértünk volna el mindannyian az Intézetben, így négy lány egy közeli apartmanban aludt. De csak az éjszakákat töltöttük külön.) Az Intézet gyönyörű helyen van, az óvárosban.  Amint beléptünk, egy Reet nevezetű hölgy várt minket, aki bemutatta a házat. Csak a nevéből lehetett tudni, hogy észt, mert gyönyörűen tud amúgy magyarul! A földszinten van Reet és a többi munkatárs irodája, egy kiállító terem, ahol festmények voltak kiállítva, WC-k, konyha, étkező (ami igazából több funkciót is betöltött ottlétünk alatt, pl.: alvóhely, közösségi terem…) és a lejáró a pincébe. A lenti raktárszobát öltözőnek használtuk, ezen kívül volt két hálószoba, egy boros pince(lyuk) és egy tusoló. A társaim nevében is mondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat a szálláson is, és köszönjük szépen.

 

Bevásárlás reggel (Bandi)

Mire ébred az ember egy középkori ház pincéjében egy idegen városban? Arra, hogy mit fog enni adni a gyerekeknek!

Nincs kenyér. Tej se. A megoldás: boltot kell keresni. Reggel 6-kor. Térkép nélkül az orrunk után.

Balázzsal nekiindulunk a kihalt városban. Szerencsére a kutyasétáltatók kiválóan tudnak oroszul.  Mi kevésbé. Azért megértjük, hogy merre kell menni. A probléma az arányokkal van. Mint a székelynél, aki azt mondja: e helyt van. Vagyis minimum fél óra távolságra. A dolog be is jön, a belvárost majdnem meg kell kerülnünk, hogy boltot találjunk. Csak még zárva van: nyolckor nyit. Újabb dekkolás, elmélázva bámulom a bolt előtt levő automata benzinkútnál éppen fizető hölgyeket.

A boltban hatalmas választékot találunk, csak éppen friss kenyér nincs. Hát veszünk nem frisset. Elmerengek. Vajon az észt népnek mekkora váltást jelenthetett a piacgazdaságra történő átállás? A szovjet időkben a boltban csak halkonzerv, uborkabefőtt és száraztészta volt a kínálat. Micsoda váltás !!

A fél kilences reggelire épp hogy visszaértünk.

Másnap megismétlődik a jelenet. Észtországban ugyanis a  élelmiszerboltok általában nyolckor nyitnak, de inkább kilenckor…

 

Szombati városnézés (Zalán)

Reggel elindultunk várost nézni. Egy nagyon kedves anyuka vezetett körbe minket, aki „mellesleg” a Tallinni Magyar Intézet vezetője. A városnézést a parlamenttel kezdtük. Az övék közel sem akkora, mint a miénk, bár nem néz ki rosszul. Ezután a várfalat, majd az óvárost néztük meg, ami középkori hangulatot áraszt. A város főterén egy adventi vásár fogadott minket, mely részletes kínálatával és adventi hangulatot idéző bódéival örvendeztetett meg minket. A városnézés után az egyik bevásárlóközpontban lévő önkiszolgáló középkori díszletű étteremben csillapítottuk éhségünket.

 

 És a lényeg, a Betlehemes (Borcsa)

 Reggeli után volt az első próba. A kevés idő ellenére sikerült azért még egyszer elpróbálni a teljes betlehemest, és átbeszélni a fontosabb dolgokat.

Ezután elmentünk felfedezni Tallinnt. Gyönyörű volt. Szinte teljesen megőrzött régi épületek, hagyományok, középkori szokásokat bemutató éttermek, karácsonyi vásár.

Mire visszaértünk a szállásra, már többen vártak ránk, illetve a Betlehemes előadására. Ottlétünk a helyi magyar közösség szokásos havi összejövetele is volt, ezért uzsonnával is megkínáltak. Sietve átöltöztünk és csatlakoztunk a társasághoz. Vidámak és kedvesek voltak, sokat kérdeztek, és rengeteget meséltek.

A beszélgetés befejeztével a csapat átvonult a kiállítóterembe, ahol az előadást tartottuk. Közös zenéléssel, dalokkal kezdtünk. A betlehemest érdeklődve, figyelmesen hallgatták, és ahol tudtak, a helyiek is bekapcsolódtak. Arról nem írnék, hogy ez a betlehemes milyen csodálatos, mert azt mindannyian jól ismerjük!

Öcsi édesanyjának művészien díszített karácsonyi mézeskalácsait osztottuk szét az előadás végén a résztvevőknek. Ez is hasonlóan nagy sikert aratott, mint maga az előadás.

Miután előadtuk a betlehemest, egy kis sütizés mellett elkezdtünk az ottani magyarokkal beszélgetni: honnan jöttek, hogy kerültek Észtországba, miért kellett odaköltözniük. Sok érdekes és szomorú történetet hallhattunk tőlük. Többségük Kárpátaljáról származik, és még a „szovjet időkben” jött Észtországba egyetemre, mert Kárpátalján magyar kisebbségiként nem vették fel. Van olyan család, akinél már a harmadik generáció él Észtországban, de mind a mai napig erős magyar kötődésük van. Beszélgettünk fiatalokkal is, akik többnyire tanulni érkeztek Tallinnba.

A délutánt közös énekléssel zártuk.

 

Angol mise (Móni)

Szombat este misére mentünk, az egyetlen tallinni katolikus templomba. Tudniillik Észtország nem igazán őrizte meg a keresztény hagyományokat, nagyon sok a nem hívő, sőt sokan a természetvallások felé kezdenek visszakanyarodni.

A mise angolul zajlott, ami azért volt nekünk érdekes, mert közülünk csak kevesen értették az egészet. J Akik viszont értették, nagyon élvezték.

Nagyszerű volt egyszerre látni a kultúra különbségeit és hasonlóságait. Voltak ott színes bőrűek is. Gitáros kísérettel énekeltünk. A gitáros is elég érdekesen, szinte már spanyol akcentussal és dianamikával játszott, de ettől volt olyan különleges.

Az atya angolul beszélt végig. Azt mesélték a tallinni magyar fiatalok, hogy lengyel, és nagyon jó fej. Hál' istennek volt egy lap a bejáratnál a szentmise főbb részeihez tartozó válaszokkal és az imákkal, így a válaszokat tudtuk mondani.

Furcsa lehet, de az én kevéske angoltudásommal is meg tudtam határozni, hogy az atya jól prédikál, jó szónok. Nagy bölcsességeket mondott, amin az embernek érdemes volt elgondolkoznia.

Maga a templom nem volt a hazaiakhoz képest különleges, hacsak nem abban, hogy ezt is még (ahogy a többi épületet az óvárosban) a középkorban építettek.

 

Tartu (Öcsi)

Az előző napi sikerek és a "hosszú" éjszaka után örömmel ébredtünk fel, mert tudtuk, hogy a buszban még lesz egy jó két óránk kipihenni magunkat. Megreggeliztünk, összeraktuk a szereplős holmikat, és már pár perccel a busszal való találkozás megbeszélt időpontja előtt mindenki kint állt az ajtóban, figyelte, mikor gurul be a macskaköves útra. Hát csak nem akart jönni… Mikor már jó tíz perce várakoztunk, Andi felhívta a busztársaságot, hogy csak késnek, elfelejtették, vagy netán más címre mentek ki. Megtudtuk, hogy véletlenül nem volt véglegesítve a busz, ezért nem jöttek. De hamar orvosolták a helyzetet, és fél óra múlva már Tartu felé tartottunk. A buszon először csak saját magunk által telefonon "hozott" zenékből játszottunk, majd miután nagy meglepetésünkre kiderült, hogy van WI-FI, minden kedvelt szám, a népzenétől az operán át a mai könnyűzenéig előkerült. Két és fél óra fenyvesekkel és nyírfa-erdőkkel körülölelt utazás után megérkeztünk Tartuba, ahol találkoztunk aznapi vezetőnkkel, Bogival, aki a Tartui Egyetem magyar tanszékének lektora.

A főtéren megnéztük a karácsonyi hintaparkot, amelyet portékákat, italokat és ételeket kínáló árusok öveztek. Ezután megnéztük a szintén a főtéren álló városházát és a Tartu egyik jelképévé vált csókolózó pár szobrát. Vezetőnk ezután szűk utcácskákon át felvezetett minket a dómhegyre, ahol egy gyönyörű szép templomrom áll. Miután megcsodáltuk a templomot, megnéztük a Tartui Egyetem főépületét, és gyönyörködtünk a teljes épségben megmaradt középkori házakban. A városnézés után beültünk egy helyiek által nagyon kedvelt étterembe. Az idő szűke miatt sietnünk kellett volna egy picit. Ezen nem nagyon segített az észt és angol nyelvű étlap, amin nem mindenki tudott kiigazodni a sok pizza, egytálétel és leves között. Nagy nehezen aztán mindenkinek sikerült kiválasztania a számára legfinomabbnak tűnő ételt.

Miután kisebb-nagyobb késéssel mindenki megkapta a választott fogást, és meg is ette, el tudtunk indulni abba a művelődési házba, ahol a magyar csoport tartotta összejövetelét, hogy végre előadhassuk a betlehemest.

Gyors öltözés után előadtuk a betlehemest, furulyástul, ütőgardonostul mindenestül. Szerintem mindenki szívvel-lélekkel odatette magát, így ez jól sikerült, pont, mint a tegnapi. A pásztorjáték után leültünk a közönség körébe, és együtt énekeltük az ismertebb karácsonyi dalokat. Megkérdeztük őket, hogy ismernek-e egy szép észt dalt, de sajnos egyet sem tudtak feleleveníteni. Ezután beszélgettünk kicsit velük arról, hogy ki hogyan, mikor és honnan került ide, milyen itt az élet, milyenek az észt emberek, hogyan ünneplik a karácsonyt. Megvendégeltek minket finom, általuk sütött és díszített mézeskaláccsal és egy észt csokival.

Hazaindulás előtt elmentünk újra a városközpontba, hogy az otthon maradottaknak tudjunk valamit vinni. Alig tudtunk választani a sok szövetből, fémfaragványokból, cédrusból készült mindenféle fa dologból, pólókból, bögrékből, nemezelt sapkákból. Mindenki megvette, amit szeretett volna, ezért elindulhattunk a busz felé, hogy elvigyen minket vissza Tallinnba. A visszaút is hasonlóan jó hangulatban telt, mint idefelé. Egyszer megálltunk útközben. A kis boltnál táblácska fogadott minket: „Itt nincs WI-FI -  viszont az emberek egymással beszélgetnek”. Hazaérve még volt elég erőnk, hogy kimenjünk egy pár percre levő teraszra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra.

 

Hétfő délelőtt (Lina)

Reggeli után elmentünk a tallinni múzeumba. A múzeum bemutatta Észtország történetét.

Az első teremben föl lehetett próbálni a régi kalapokat és a ruhákat. Voltak ott fülhallgatók, amelyben beszéltek valamit, de nem értettem, mert észtül volt.

Egy újabb teremben maketteket és még sóban tartósított halakat is láttunk. A következő teremben fegyvereket, puskákat és páncélokat állítottak ki. Az utolsó teremben ékszerek voltak.

Szerintem nagyon jó volt a múzeum. A múzeum látogatás után elmentünk korcsolyázni: a Főtér közelében, az óváros „díszletei” között volt egy kicsi, de jó pálya, ahol korcsolyát is lehetett bérelni! J

A korcsolyázás nagyon jó volt, csak az az egy baj volt, hogy a legtöbb mindenkinek nem volt kiélezve a korcsolyája. Azon az egy kicsi hibán kívül nagyon jó volt az egész délelőttünk.

 

A tengernél (Kriszti)

Hétfő délután a népdal-éneklés előtt akadt egy kis időnk egy újabb felfedező útra. Tallinn tengerparton fekszik, gondoltuk, hogy a város újabb oldalát ismerhetjük meg, hiszen csak 20 perces séta, és tenger partjára juthatunk. Sokan még nem is láttak közülünk tengert, úgyhogy lelkesen indultunk el. A csodálatos városfal mellett gyalogoltunk szebbnél szebb macskaköves utcákon, mielőtt kijutottunk az óvárosból a város főútjára. Közben sajnos besötétedett. Az egyik irányban a város modern fényei között egy sötét foltot láttunk, gondoltuk - na meg a térkép is segített -, hogy ott lehet a part. És tényleg az volt. A parton egy óriási erődítmény-szerű gátra másztunk fel, ahonnan szerintünk átláthattunk a nem túl messzi Finnországba. Nem biztos, hogy Finnország volt az, de jó volt úgy gondolni. Egy nagy kivilágított hajót is láttunk a nyílt vízen, és nagyon közel volt egy óriási kikötő. Le is mentünk megnézni most már vak sötétben. Sajnos sokat nem láthattunk belőle, hiszen mint minden nagy kikötő, ez is körbe volt kerítve. Jöttek-mentek a teherautók, óriási kamionok, hozták, vitték az árut. Itt nem volt keresnivalónk, visszamentünk a vízhez. Isti két műanyag pohárnyi tengervizet merített, hogy azt a szálláson majd üvegbe tölti és hazaviszi. De hiba, vagyis egy-két lyuk csúszott a számításába, mert mire hazaértünk, már csak az egyik pohár alján maradt egy pici víz, hiába őrizgette óvatosan, és járt úgy, mintha tojáson lépkedne, nehogy kilötyögjön. Az üvegbe már nem maradt túl sok áttölteni való.

Siettünk haza, mert 6-ra népdal-éneklést és –tanítást hirdettek a Magyar Intézetben, ami végül elmaradt, mert sokan lemondták. Na nem baj, énekeltünk elég sokat a séta alatt is!

 

Na de milyen idő is volt? Az időjárás (Blanka)

Tudom, hogy furcsa, ha valaki megkísérel az időjárásról írni, de nekem ez tetszik.

Általában az ég felhős volt. Eleinte még csak kicsit volt hideg, (kb.: 10 celsius fok) de a végére már egészen fagyos volt az idő. Az utolsó napon havazott is. Kicsit sajnáltam, hogy nem maradt meg a hó, mert lehetett volna hógolyózni. Nem panaszkodhatok, hiszen legalább volt. Nagy pelyhekben hullott. Akkor kezdett el szállingózni, amikor korcsolyáztunk. Nagyon jó volt úgy korcsolyázni, hogy közben esett a hó. Nem tudom, hogy volt-e valaki, aki nem ázott szét, de az biztos, hogy én iszonyatosan vizes lettem. Az utolsó éjszaka néhány pocsolya felszíne is befagyott, páran megkíséreltünk rajta korizni, kisebb-nagyobb sikerrel. Néha előfordult egy kis eső is, de nem volt jellemző, aminek nagyon örültem, szerintem a többiek is. Indulás előtti este páran lementünk a tengerhez. A víz rettentően hideg volt, és erősen hullámzott. A parton süvített a szél. Szerintem nem is volt olyan rossz az idő, legalábbis ez az én véleményem.

 

A hazaút (Zsófi)

Nem gondoltam volna, hogy lelkileg ennyire nehéz lesz hazamenni. Hajnali 3-kor, amikor elindultunk a hallgatag taxissal a repülőtérre, még egyszer körülnéztem a városban. Azt mondtam magamban: én ide biztosan visszajövök még. Elhozok mindenkit, azt is, akit nem érdekel! Ezt látniuk kell. A repülőtéren a becsekkolás gyorsan ment, és „Mr. Gardon” (az ütőgardonunk) beszállókártyáját is sikerült megszereznünk. Megkerestük a kapunkat, ahonnan a gép indult, és nagy örömünkre volt egy “punnyadó” a közelben. Ez annyit tett, hogy hatalmas kék babzsák fotelek voltak kiszórva egy placcra, amit a kába emberek elfoglalhattak. Szerettek is minket a fáradt idegenek, mert mikor megérkeztünk, tettünk róla, hogy az összes babzsák kiürüljön… Arról nem is beszélve, hogy találtunk két olyan babakocsit is, ami 300 kg-ot bírt el, egyértelmű volt tehát, hogy beleültek páran. Elkezdtek autóversenyzőset játszani, a hely ugyanis adott volt rá. Mikor felszólítottak minket, hogy foglaljuk el a gépet, mindenki nehéz szívvel hagyta ott a foteleket (és a fura babakocsit.) Balázs és Mr. Gardon ment előre, mert ők külön elbírálás alá estek. A felszállás könnyen ment, a hosszabb utat megtettük Tallinnból Frankfurtba. Utóbbi helyen annyit vártak a kiszállítással, hogy félő volt, hogy el sem érjük a csatlakozást. Ami, lássuk be, csak annyiból lett volna gond, hogy Tallinnba új repjegyet kellett volna venni. J Mindenesetre végül kaptunk “csápot”, ahogy mi neveztük, és kiderült, hogy a szomszéd kapun fogunk felszállni a Budapest felé tartó gépre. Ennek úgy megörültünk, hogy az összes ingyen-kávét és teát megittuk, sőt, haza is hoztunk belőle, hogy emlékezzünk az ízére. Újabb felszólítás, felszálltunk a haza induló gépre. A légiutas-kísérő és a pilóta is nagyon ismerős volt, mikor egyszer csak ránk köszöntek, hogy “welcome again”. Kiderült ugyanis, hogy ugyanaz a gép visz tovább. Egyébként nem kell félni, ekkora hatást azért nem gyakoroltunk rájuk, biztos Mr. Gardont jegyezték meg ennyire, akinek egyébként külön szendvics és ital járt a különböző gépeken. Addigra olyan rutinossá váltunk repülésből, hogy akár a pilóta el is mehetett volna szabadságra, meg sem éreztük a felszállást, és a landolást. A budapesti repülőtéren mindenkinek épségben megérkezett a csomagja (mindenkinek!). Közös kép, ahogy kell, és már ment is mindenki, hogy ne várakoztassuk meg az értünk jövőket.