KÁRPÁT-MEDENCEI CSALÁDSZERVEZETEK SZÖVETSÉGE

Együtt könnyebb...

Anyaság dúrban, mollban és prózában, Észtországban

2017. március 16.

Ezt a csodát öltöttük koncert-formába nagycsaládos énekesnő kollegáimmal és gyermekeinkkel először tavaly májusban Budapesten többhelyütt, és vittük el megmutatni most februárban Észtországba az ott élő magyaroknak. (Azért csak nekik, mert magyar nyelvű a műsor.)

Az anyaságban az a biztos, hogy előre nem lehet rá teljesen felkészülni. Mikor az ember azt hiszi, hogy készen áll a Nagy Kalandra, egészen biztos, hogy közbejön valami váratlan. Ki tudja, hogy miért? Talán, hogy edzettebbek legyünk? Hogy tudjuk, hogy bármilyen jól is tervezünk, maradjunk éberek, figyelmesek? Hogy ne essünk kétségbe, hanem a megoldást keressük?

Ez az utunk éppen így tele volt kisebb-nagyobb meglepetésekkel, akadályokkal. De mindenre lett megoldás. Így aztán több izgalom után végül összeállt a társaság. Az énekesek: Enikő, Ági, Évi, a zongorakísérőnk, Janka, zongora nélküli kísérőnk, Zsófi, és a négy kislány-énekes: Anna, Lívia, Dóri és Erzsi, aki fuvolázott is a koncerteken.

Tallinnban téli hideg és nagy tisztaság fogadott minket. Mindenki gyorsan lepakolt a szobájában, és körülbámészkodtunk Tallinn óvárosában. Másnapivárosnézős programunk a tengerpart volt. Annál is inkább, mert a híres-nevezetes tallinni Dalosmező sem esik messze tőle. A Kadriorg palota parkján átsétáltunkés megörültünk, amikor a Dalosmező (észtül is szép, dallamos neve van: Lauluväljak) furcsa, kagylószerű tetejét megpillantottuk. Bár tudtuk, hogy több ezer ember is befér a nagy tető alá, mégis meglepett, mennyire eltörpültünk benne. Az is, amikor eldaloltunk egy kis háromszólamú kánont, és a csoda-tető az egész mezőre szétdobta a hangunkat. Döbbenetes élmény lehet, ha ezen a szép sima domboldalon sokezer ember együtt énekel. Azt mondják, hogy az észt nép az éneklésnek, a zenének köszönheti, hogy évszázadok elnyomása alatt is meg tudott maradni. Amikor semmi más módon nem találkozhattak az emberek, elmentek kórusba énekelni. Amikor nem volt szabad a szabadság után vágyakozni, az ének még mindig szabadon szárnyalhatott. Az észtek énekelve vívták ki a függetlenségüket.

A tengerpart mindig nagy élmény egy ilyen tengertelen nép gyermekeinek. Rajongva bámultuk a végtelenbe vesző vizet, az irdatlan méretű hajókat, meg a part menti szikladarabokat. Mivel fagyott, a tengerpart mellett formás, gömbölyűre csiszolódott szélű jégtáblácskák sorakoztak rendezett rendetlenségben. Gyönyörködtünk a szép kis kagylókban, a formás pala-darabkákban. Meg a gyerekeinkben, akik a fagyos, vizes homokba rajzolgattak. 

Pénteken délelőtt Tünde és kislánya, Luca mutatták meg nekünk az óváros legfontosabb helyeit, kellő mennyiségű tudással felvértezve. Ebéd után már a készülődésé volt a főszerep: mindenki csinosítgatta magát, kereste a legszebb ruháját. A Magyar Intézetben még egy rövid beéneklés, kis próba, utolsó simítások… és kész!

Indult a műsor. Énekeltünk, meséltünk, verseltünk – arról, hogyan is fejlődik ki a Nőben az Anya. Mennyi mindenen megy keresztül az ember lánya, míg gyerekből felnőtt, felnőttből anya lesz! Mennyi öröm és bánat, aggodalom és megnyugvás vár ránk addig, amíg a gyermekek kirepülnek a fészekből! Ezt az ívet jártuk beHumperdinck, Reger, Dvořák, Fauré, Schumann, Wolf, Brahms és Farkas Ferenc zenéjével és Szabó T Anna, Varga Katalin, Gyermán Júlia, Kiss Ottó, Turbuly Lilla és Janikovszky Éva írásaival. A gyönyörű zenékben, versekben megjelentek az anyaság fontosabb állomásai. A zsenge gyermekkori papás-mamás játék. A fészekrakás vágyától fűtött, nyugtalan fiatalság. A szerelmes rajongást követő gyermekvárás aranyfényű és sok akadállyal, fájdalommal teli időszaka. A kisbabás kor izgalmai, a sok nem-alvással, kétellyel. A boldog öröm, ahogy a csemeték fejlődnek. A különbözőségükre való rácsodálkozás. A kisgyerekek félelmei, megválaszolandó, húsbavágó kérdéseik. A kamaszkor féktelenségei, határpróbálgatásai. És végül egyszer eljön az a pont, amikor tudomásul kell venni: a gyermekek felnőttek. El kell őket engedni, bármennyire is nehéz. Hogy elindulhassanak a saját útjukon, elbukhassanak és újra felállhassanak. Féltő szeretetünkkel kísérhetjük csak őket. És ha jól csináltuk, biztos, hogy előbb-utóbb visszatalálnak majd hozzánk.

Ez az élet egyik legnagyobb kalandja. Régi vágyam volt, hogy ezt a gyönyörű kalandot egy rövid koncertbe foglaljam. Úgy érzem, sikerült. Hogy érthető legyen minden, az összes dalt és áriát magyar nyelven énekeltük. A sok, mély érzelmet felkavaró téma között üde színfoltként jelent meg az újdonsült édesapát bemutató, kevéssé ismert, ám nagyon kedves Wolf-dal: a Gólya-hír, melyben egy fiatal pásztorlegény kap félreérthetetlen üzenetet a gólyákon keresztül… Népszerűek voltak kislányaink is Buba énekével Farkas Ferenc megzenésítésében.

Koncert után beszélgettünk a helyiekkel. Sok érdekes dolgot hallhattunk. Például a jelenlegi demográfiai helyzetről is esett szó. Nagy gond az észteknél is, hogy kevés gyerek születik. Megtudhattuk, mikkel próbálja az észt vezetés szülésre biztatni az észt nőket. Például a baba első másfél évében az édesanya a teljes fizetést megkapja, és nincs felső határ, éppen azért, hogy a vezetői pozícióban ülő nők is bátrabban vállaljanak családot. Persze, egy gyerek születéséhez messze nem elég, ha pénz áll rendelkezésre, de nagy könnyebbséget jelenthet. Az észtek nagy gondot fordítanak az oktatásra is. Az oktatási politikájuk kormányokon átívelő, stabil. Átvették a finnek sikeres rendszerét, és ebben teljes a konszenzus, pártoktól függetlenül.

Szombaton reggel útra keltünk, hogy Tartuba is elvigyük a műsorunkat. Tartu pici város, régi, szép kis óvárossal. Annyira kicsi, hogy mire kitalálom, merre menjek, már ott is vagyok. Mivel ez a koncertünk délutáni volt, nappali fényben énekelhettünk. Janka nagy örömére valódi zongorán játszhatott. A koncertünk itt is jól sikerült. Külön báját adta, hogy egy várandós édesanya is ott ült a sorok között, aki száz kilométerről utazott oda. Ismét nagyot beszélgettünk utána a közönséggel. Úgy belemelegedtünk, hogy a végén már nagyon kellett igyekezni, hogy elérjük az amúgy roppant kényelmes buszt.

A vasárnapi indulás előtt még elbúcsúztunk a szívünkhöz nőtt városkától, Tallinntól. Esernyő híján persze teljesen eláztunk, amíg a szakadó esőben még egyszer bekukkantottunk a főtérre, és magunkba szívtuk a környező utcácskák hangulatát.

A hazaút gyorsan elszállt. Sajnáltam, hogy már vége van. Remélem, visszatérünk még ebbe a gyönyörű országba.

Nem tudom, a koncertjeink után mi maradt meg azokban, akik hallották. Nekem jólesett újra meg újra átélnem ezt a csodát, az anyaság varázsát. Azt is, hogy az anyaságtól nem válik szentté senki, mert bizony jónéhány dolgot akaratunk ellenére is elrontunk. Anyának lenni egy kreatív mesterség, éberséget és rugalmasságot igénylő dolog. De visszatekintve inkább csak az öröm marad meg.

Az öröm.



« Vissza Vissza a lap tetejére

Hírlevél feliratkozás



Eseménynaptár