Az angolul, törökül, németül és szerbül is tudó agg 48-as honvéd százados tanította meg a magyar nyelv és lélek egyik legnagyobb zsenijét írni-olvasni, ő volt az „eleven meséskönyv” és ismerettár, amelyből földrajzot, történelmet, irodalomtörténetet, nyelvészetet, természetrajzot, bölcseletet tanult a kisfiú – bevallottan nagyapja gyakorolta Kosztolányira a legerősebb, legmélyebb hatást. Ahogy Krúdyra is saját, Gyula nagyapja, aki honvédként szintén végigküzdötte a szabadságharcot, végül századosként élte át a komáromi vár kapitulációját, majd évtizedeken keresztül volt a honvédegyletek Szabolcs vármegyei és országos szervezője, szószólója, s élete végén egy ideig a Honvéd Menház parancsnoka Pesten. Unokáinak szívesen mesélgetett a szabadságharcról, és íróasztalának fiókjában nagy becsben tartott egy kis fekete dobozt, amelyben kis darab, állítólag Garibaldi vérében áztatott, foszladozó gyolcsot rejtegetett, s ritka ünnepi alkalmakkor, szertartásosan megmutatta a kíváncsi unokáknak is. Különösen szívesen mesélt a nagyapa öccséről, Krúdy Kálmánról, aki szintén részt vett a szabadságharcban, sőt a bukás után sem tette le a fegyvert, hanem gerillaháborút kezdett az osztrák hatóságok és az áruló magyar „pecsovicsok” ellen. Végül tőrbe csalták, s egyik unokatestvére lőtte agyon a vadkerti erdőben. Ilyen nagyapa és nagybácsi bűvkörében nevelkedett Krúdy Gyula, ki az 1848–49-hez való kötődését magával vitte egész életére, és számtalan írásban állított emléket a „nagy idők nagy hőseinek”. Számos példát lehetne hozni, hogy hány írónkban maradtak fenn ennyire elevenen családjának szabadságharcos tettei, hagyományai. S ha az utódok emlékezetében és műveiben ennyire tovább élt és hatott a szabadság(harc) szelleme, érthető, ha még inkább így volt ez azoknál, akik maguk élték meg és át 1848–49 csillagóráit, amelyeknek katartikus élménye világnézetüket s egész pályájukat meghatározta. S ne csupán nagy íróink, politikusaink, katonáink közismert példáira gondoljunk, hiszen 1848 eszméit, vívmányait és örökségét vállalva, őrizve, folytatva a magyar társadalom két nemzedéke együtt építette fel azt a gyorsan fejlődő és felzárkózó nemzeti-polgári Magyarországot, amelyet száz éve a világháború végi összeomlás, az idegen megszállás és az aljas rablóbéke temetett maga alá. Százhetven éve oly sok és sokféle ember kapott meghatározó élményt, életre szóló elhivatottságot, küldetést, hogy bár könyvtárnyi szak- és szépirodalma van 1848–49 történéseinek, még ma sem ismerjük és tudatosítjuk kellőképpen, hogy hány jeles honfitársunk vállalt azokban aktív szerepet. Hogy csupán néhány példát említsünk itt. A köztiszteletben álló báró Podmaniczky Frigyesről sokan tudják, hogy ő volt „Budapest vőlegénye”, aki a Fővárosi Közmunkák Tanácsának vezetőjeként évtizedekig fáradhatatlanul végezte azt a hatalmas városépítő, városszépítő munkát, mellyel meghatározta a magyar főváros ma ismert arculatát. De az már nem közismert, hogy 1848 őszén, huszonnégy évesen egy pesti nemzetőr zászlóalj kötelékében részt vett a Jelacic elleni önvédelmi harcokban. Novemberben belépett a 16. Károlyi-huszárezredbe, ahol a főszázadosi rangig emelkedett. A feldunai hadsereg állományában Világosig harcolt a császáriak ellen. A fegyverletételt követően büntetésül lefokozták, és közlegényként besorozták a császári-királyi 8. gyalogezredhez, amellyel begyalogolta Alsó-Magyarországot, Horvátországot, fél Ausztriát, ÉszakItáliát és Tirolt. Onnan 1850 nyarán bocsátották el, és soha nem lett hűtlen 1848-hoz, Deák, majd Tisza Kálmán híveként önzetlenül építette a polgári Magyarországot, és szolgálta evangélikus egyházát, vagyona és jövedelme nagy részét különféle jótékony célokra költötte. A magyar régészet atyjaként emlegetett, pozsonyi német kispolgár származású Rómer Flórisról sem közismert, hogy bencés szerzetes-tanárként 1848 őszén, harminchárom évesen beállt a honvédségbe, s Római Ferenc néven egészen Világosig utászként harcolt. Bátor tetteinek elismeréséül a főhadnagyi rangig emelkedett, többek között részt vett a Damjanich-hadtest 1849. április 10-i, váci győztes ütközetében, majd Budavár ostromában és május 21-i visszafoglalásában. Augusztus 2-án a debreceni ütközetben orosz fogságba esett, majd a pozsonyi császári hadbíróság nyolc év várfogságra ítélte, amelyből öt év után amnesztiával szabadult. Néhány évig nevelősködött, s csak 1857-ben térhetett vissza a győri bencés gimnáziumba. A nála pont húsz évvel fiatalabb, szintén német (felvidéki szász) származású Herman Ottó, „a madarak atyja” polihisztor tudományos munkássága jól ismert. Az azonban kevésbé, hogy tizennégy évesen megszökött otthonról, honvédnak jelentkezett. Az írásos atyai beleegyezés híján nem sorozták be, de a szabadságharc leverése után megtagadta a császári hadsereg kényszersorozását, emiatt tizenkét évi büntető katonai szolgálatra kötelezték. A gyerekfejjel magyarrá lett Herman Ottó hazafias öntudata, feltétlen Kossuth-hűsége élete végéig megmaradt, s roppant szerteágazó tudományos kutatói, ismeretterjesztő, írói munkája mellett aktívan politizált, függetlenségi párti képviselőként. A 19. századi nagy festőink közül többen nemcsak ecsettel küzdöttek a hazáért és szabadságért, de bizony fegyverrel is, Madarász Viktortól Than Mórig. Az utóbbi Görgei Artúr tábornok mellett hadifestő volt, testvére, a későbbi híres kémikus, Than Károly pedig (alig tizennégy évesen) Bem erdélyi hadseregében „ágyúinasként” harcolt. A kor Semmelweis Ignác mellett legjelentősebb magyar orvosaként számon tartott Markusovszky Lajos is részt vett a szabadságharcban, Görgei feldunai hadseregében volt törzsorvos, a második komáromi csata után ő kezelte a tábornok életveszélyes fejsérülését, elkísérte Világosig, majd száműzetése helyére, Klagenfurtba is. Petőfi és a márciusi ifjak, Széchenyi, Batthyány, Kossuth és a honvédek mellett emlékezzünk és emlékeztessünk hát a százhetvenedik évfordulón 1848–49 bár hírneves, de „ismeretlen” hőseire is.

Forrás: Magyar Hírlap