Avagy 23 elszánt matróz és két kapitány története

A cserkészet berkeiben aligha kell bárkinek is elmagyarázni, mi volt az 1913-as vági tutajtúra. Ahogy azt sem, hogy a komáromi cserkészek életében a Vág és a Duna mindig is különleges szerepet töltött be. A víz szinte a mindennapjaink része: cserkészeink között vannak kiváló úszók, kajakozók, kenusok és a legkülönfélébb vízi sportok szerelmesei. Talán ezért sem meglepő, hogy éppen a 2. számú Jókai Mór cserkészcsapat vezetőinek fejéből pattant ki egy nagyszabású vági vízitúra ötlete. A kezdeményezés motorjai Asztalos Zoltán vízicserkész és Lantos Dávid, a komáromi roverfiúk vezetője voltak.

Eleinte úgy terveztük, hogy a túrát csak a saját csapatunkon belül hirdetjük meg. A Vági vízitúra híre azonban gyorsan szárnyra kapott, és hamarosan más cserkészcsapatokból, sőt Magyarországról is érkeztek jelentkezők. Így végül szélesebbre nyitottuk a lehetőséget: bárki csatlakozhatott, aki megfelelt a feltételeknek. A túrát a 14 év feletti korosztálynak hirdettük meg, jó úszóknak és fegyelmezett, együttműködő fiataloknak. Így állt össze végül a 23 fős legénység – lányok és fiúk egyaránt.

A túrát megelőző napokban már komoly szervezés és pontos koordináció kellett ahhoz, hogy minden és mindenki időben a helyére kerüljön. Csütörtök este Vágsellyén, a Vág partján aztán összeállt a legénység: megérkeztek a kenuk, a matrózok, a sátrak, a tábori konyha és a matrózzsákokba csomagolt felszerelések.

Az első este tábort vert a társaság. Ismerkedésre is szükség volt, hiszen – ahogy már említettük – nemcsak komáromi cserkészek jelentkeztek. Pozsonyból egy, Budapestről és Százhalombattáról egy-egy cserkész érkezett, Tardoskeddről szintén egy, Dél-Komáromból pedig két fiatal csatlakozott. A többiek a komáromi csapat cserkészei voltak.

Másnap reggel táborbontással, reggelivel, eligazítással, egy kis nyújtással és gyakorlással indult a nap. Aztán vízre szállt a 23 fős legénység. Vágsellyéről Szímő felé vettük az irányt. Az első napon erős szembeszéllel kellett megküzdenünk, de a társaság lelkesen és kitartóan evezett. Sókszelőcénél következett az első komolyabb „szárazföldi manőver”: a szelőcei vízlépcsőnél a kenukat ki kellett emelni a vízből, majd kézben átcipelni a vízlépcső túloldalára. Nem éppen egy könnyű matrózfeladat, de a legénység ezt is hősiesen teljesítette. Szímőn, a Vág egyik népszerű természetes fürdőhelyén, a híres Strand Szímő homokos partján kötöttünk ki. Megtaláltuk a megfelelő és biztonságos táborhelyet, majd felállítottuk sátrainkat. Az esték vacsorakészítéssel, beszélgetéssel és természetesen jókedvvel teltek. Ezután kiválasztottuk az aznapi őrséget, majd időben nyugovóra tértünk, hogy másnap újult erővel folytathassuk az utat.

A szombati szakasz Szímőről Keszegfalváig vezetett. Gútánál, a Vág szintén barátságos, homokos partján álltunk meg ebédelni és egy kicsit pihenni. Keszegfalvára kora délután érkeztünk meg, ahol ismét tábort vertünk. A délutáni szabadidőben mindenki megtalálta a maga elfoglaltságát: volt, aki a vacsora elkészítésében segített, mások pedig kihasználták a napsütést és vízicsatáztak, fürödtek, játszottak.

Vasárnap a keszegfalvai templomba látogattunk el, ahol a cserkészek szolgálatot is vállaltak. A keszegfalvai egyházközség nagy örömmel fogadta a fiatalokat. A szentmisén csapatunk számos tagja részt vett: cserkészanyukák és -apukák, csapatparancsnokunk, tisztjeink, segédtisztjeink és természetesen a vízitúra legénysége is. Kora délután aztán elindultunk Komárom felé. Mire megérkeztünk, már mindenkit kíváncsian várt a családja. De a partraszállás előtt még hátravolt egy utolsó, váratlan „küldetés”. Hatalmas vízicsata vette kezdetét. Aki addig esetleg még száraz volt, az a csata végére biztosan nem maradt az.

A vízitúra természetesen nem csupán arról szólt, hogy evezzünk és a kenukban ülve, kimerülésig teljesítsük a kijelölt távot. Már az első naptól kezdve érezhető volt, hogy egy olyan társaság gyűlt össze, amely elsősorban a közösség, az élmények és a kalandok miatt jelentkezett – nem pusztán azért, hogy egész nap evezzen. Evezés közben rengeteget viccelődtek, játszottak, versenyeztek, fröcsköltek, fürödtek és persze időnként még vitorláztak is. Igen, vitorláztak! Egy törölköző vagy egy karimat is megteszi, ha megfelelően belekap a szél. A második napon a szélirány már nekünk kedvezett, így lehetőség nyílt arra is, hogy kipróbáljuk, milyen érzés egy kenuban „vitorlázni”.

A megállók során a borulást is gyakoroltuk. Szerencsére az út során valódi borulásra nem került sor, bár egy-egy épphogy csak pillanat azért akadt. Minden vízbeesés természetesen célzott és szándékos volt – a gyakorlás kedvéért.

23 matróz, két kapitány és rengeteg élmény

A két kapitány pozitívan értékelte a vízitúrát. Nagyon tehetséges, nyitott és a közösségbe könnyen beilleszkedő fiatalok jöttek össze. A közös napok alatt új barátságok születtek, és olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyeket még sokáig emlegetni fogunk. És már most biztos: jövőre is lesz Vízitúra a Vágon! A legénység egyöntetűen úgy nyilatkozott, hogy a következő alkalmat sem szeretné kihagyni. Ezért már most azt javasoljuk: nyár elején figyeljétek a felhívást! A kenuk száma és így a férőhelyek száma is véges.

Ezúton is hálásan köszönünk minden segítséget, támogatást és jóakaratot! Egy ilyen tábor nem jöhetne létre azok nélkül, akik akár munkával, akár eszközökkel, akár egyszerűen csak jó szándékkal hozzájárulnak a megvalósításához.