A bevezetőben a résztvevőket üdvözölte és a rendezvényt moderálta Hideghéthy Andrea, a SzaKC ügyvezető igazgatója. Majd a Széchenyi Társaság elnöke, Szemereki Zoltán köszönetét fejezte ki a szimpózium megszervezéséért, megjegyezve, hogybármilyen sokszínű egy közösség, különfélék a népek kultúrái, nyelve, de mindenképpen meg kell találni azt a pontot, amely összeköt bennünket. Ez lehet a megbékélés és az együttműködés legjárhatóbb útja.

Ezt követően a pozsonyi Duna utcai Alapiskola és Gimnázium diákjainak egy csoportja mutatkozott be október 6-ához, az aradi vértanúk napjához kötődő lélekemelő, igényesen összeállított műsorukkal. Az elismerés egyaránt kijár a diákoknak és a két felkészítő pedagógusnak, Fonód Mariannának és Demcsák Editnek.

A szimpózium három előadását hallgatva elmondhatjuk, hogy a múlt, a történelem eseményeit soha nem árt időről időre felidézni, mert a jelen aktuális történései bizony elfedik emlékezetünknek azokat, akarva-akaratlanul is felejtünk. A múltunk ismerete pedig, nem győzzük eléggé hangsúlyozni, minden időkben rendkívül fontos.

Az első előadó Aich Péter író, költő, szerkesztő Pozsony, a háromnyelvű város címmel tartotta meg beszámolóját. Kiemelte, hogy Pozsony a régmúltban soknyelvű város volt, mindenki a saját nyelvét használta, és a legnagyobb tolerancia volt érvényben. Ám azt is el kell mondani, hogy bizonyos szempontból viszont egynyelvűnek mondható, hiszen a lakosság többsége német ajkú volt, az emberek pedig pressburgereknek, pozsonyiaknak vallották magukat. Mivel a 19. században is a német és a magyar lakosság volt a domináns, természetességgel keverték a két nyelvet, a magyar szövegbe német szavak, a német szövegbe magyar kifejezések kerültek. 1918-ban Pozsonynak 78 000 lakosa volt, ebből 33 000 német, 30 000 magyar és 18 000 szlovák.

A második világháború után, a Beneš-dekrétumok aztán sanyarú sorsra juttatták a pozsonyi magyarokat és németeket, táborba zárták, kiűzték őket lakóhelyükről, a nyelvhasználat tilos volt, és megkezdődött az elszlovákosítás. És mi a helyzet most Pozsonyban? Mára más értelmet kapott a többnyelvűség, és az idegen nyelvek között egyeduralkodóvá lett az angol nyelv. A nyelvtudás persze nem hátrány, de tudatosítani kell, hogy az egyeduralkodó angol nyelv nem mindannyiunk nyelve. Az anyanyelv pedig mindig, minden körülmények között a legfontosabb.

Horváth Attila jogtörténész, alkotmánybíró a Széchenyi Társaság képviseletében jött Pozsonyba, és előadásának Pozsony koronázóváros, Magyarország ideiglenes fővárosa a reformkorban, országgyűlések színhelye címet adta. Ugyancsak értékes ismeretekkel gazdagította a hallgatóságot, hiszen az egykori országgyűlések menetét vázolta fel, amelyek 1825-től 1848-ig Pozsonyban zajlottak. Az akkori tábla, azaz az alsó- és felsőház miután mindent megvitatott, három évig szüneteltette működését.

Ezeken a rendi országgyűléseken olyan jogszabályokat hoztak, amelyek európai viszonylatban is megállták a helyüket, törvényjavaslataik a lehető legmodernebbek voltak.Újdonságnak számított, hogy Széchenyi magyarul szólalt meg az országgyűlésben, és nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia anyagi alapjainak biztosítását köszönhetjük neki, de angliai tapasztalatai alapján sok más egyéb mellett klubok, kaszinók létrejöttét, többek között Pozsonyban is.

A reformkor idején Pozsony jelentős európai kultúrközpont lett, továbbra is a koronázások jelentették a legfőbb vonzerőt, az utolsóra 1830-ban került sor, de az országgyűlések idején idevetődött az ország szeme, és nem mellékes, hogy 5-6000 ember érkezett a városba, amely a fejlődését is meghatározta. Ennek vetett aztán gátat a szabadságharc, illetve az ezután bekövetkezett megtorlások.

Hornyák István újságíró, idegenvezető Pozsony és térsége többnyelvű kultúrája című előadása az idegenvezető szemszögéből leginkább a város és térsége kulturális értékeit vázolta fel.Bevezetőjében szólt a 907-es pozsonyi csatáról, amikor először tesznek említést a településről. Az ideérkező magyarok német és szláv elődökkel találkoztak és valószínűleg már ekkor megpecsételődött a település sorsa, amelyben a három nyelv lett elfogadott.

Kiemelte, hogy a reformkor lett a város épülésének, fejlődésének legfőbb korszaka, amikor a magyar arisztokraták megkezdték palotáik építését, birtokaikról, főleg a Csallóközből hozták a dolgozókat, vagy éppen azok a megélhetésüket keresve jöttek a nagyvárosba, és ezzel jelentősen gyarapodott a magyar lakosok száma Pozsonyban. Felsorolt több olyan híres személyiséget, aki önként vált magyarrá, mondhatjuk büszke magyarrá, hiszen például Rómer Flóris katolikus pap, régész, történész maga vallotta be, hogy Bécsben lett magyarrá, Könyöki József, a Városi Múzeum igazgatója úgyszintén, ahogy Fadrusz János is. Fadrusz János munkássága erősen kötődik Pozsonyhoz. Híres Mária Terézia szobra a cseh legionáriusok gyűlöletének lett áldozata, szétforgácsolt, szétvert darabjaiból, a gyönyörű hófehér carrarai márványból később több szobor is készült. A sors fintora, hogy a szlovák történetírás ezeket a jelentős alkotókat már szlovákként igyekszik bemutatni. 

A pozsonyi magyarság kulturális életét két kulturális intézmény, a Toldi Kör és a Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület szervezte, ezeket azonban később betiltották, mint ahogy számos magyart is kiűztek a második világháború után a városból, avagy önként hagyták el azt, nem várva meg az esedékes megtorlásokat. Keserűséggel kell megállapítani, hogy ilyen emlékeink is vannak a múltból – jegyezte meg az előadó, kiegészítve azzal, hogy ezt még tetézi, hogy ma már csupán 14 000 magyar él az egykori dicső koronázó városban.

A múltidéző előadások mindegyike bizonyítéka volt annak, hogy a mai szlovák főváros gazdag történelme szervesen összefonódott a magyarsággal, és bár ma sajnálatos kisebbségben van jelen, az a gazdagság, az a kulturális örökség, amelyet a városnak adott, elvitathatatlan. De meg is kellene őrizni, örökké emlékezni és emlékeztetni rá!

(Benyák Mária/Felvidék.ma)